A mélység szépsége: TTF vizsgapillanatok – avagy a Mocsármenők busszal mennek az Óperencián túlra

2017. október 26. - 12:10

Tíz hónappal ezelőtt indultunk. Van itt már gyakorló tréner, HR vezető, coach, tanácsadó, szervezeten belüli szakemberek, sőt, a csapat nagy meglepetésére két vezető is, akik kíváncsiak, szeretnék jobban érteni, szervezett tudásként újraértelmezni azokat a jelenségeket, amivel munkájuk során találkoznak. Büszkék vagyunk arra, hogy a konkurencia is értéket lát a képzésünkben, olyannyira, hogy támogatja munkatársait a Legacy TTF képzésének elvégzésében.

Így, hogy letelt a tíz hónap, ránk tör a vizsgaláz. Mivel teljes létszámmal fut a csapat (nem hiába, ez az a képzés, ami szinte zéró marketing hatására is évek óta teltházas), hamarabb elkezdjük a vizsgázást. Na, ki lesz az a bátor, aki először vág bele?

Az első vizsganapon egy mindfulness tréningblokkal és egy csoportos coachinggal örvendeztet meg minket a csoport. A mindfulness, ami eddig mindössze egy hype volt, megtelik a résztvevők számára tartalommal. Hogyan kell ezt elképzelni? Elmélyülten gondolkodó csoporttagokra kell gondolni, akik relaxálnak, mazsolát rágcsálnak, miközben csillogó szemmel különböztetik meg magukban például az éréseket/érzeteket azok interpretációjától. A mindfulness blokk után a következő vizsgázó csoportos coachingot vállal. Valaki olyan teszi ezt, aki egyébként nem rendelkezik coach végzettséggel. Büszkén nyugtázzuk, hogy amit ebben a képzésben meg lehet erről a módszerről tanulni, ő megtanulta. Coachokat meghazudtoló módon vezeti a folyamatot, vonja be a többieket, hogy támogassák a coachee-t, aki egy olyan elakadását hozza témaként a csoportba, ami szakmai kiteljesedésében komoly nehézséget jelent számára. Még ezekben az utolsó pillanatokban is sokat tanul mindenki. A visszajelzések nem csak a vizsgázóknak, hanem az egész csoportnak rengeteg tanulási potenciált rejtenek.

Eltelik pár hét a következő két vizsganapig, közben érkeznek a vizsgakoncepciók, ki idejében, ki kicsit megkésve. Igen, ez egy ilyen csapat, és mi így szeretjük őket.

Carol Dweck növekedési szemléletét bemutató programmal indítunk: filmbejátszás öt bájos hölggyel, akik épp megtorpannak, majd bátran veszik az akadályt; a Fekete Gazella története, aki nem adta fel, és kitartóan építkezve érte el a célját, és közben sok módszertani tanulás: a csoportban levő lehetőségek kiaknázásáról, a csoportba vetett bizalomról.

Majd egy újabb csoportos coaching. Örömmel tölt el minket, hogy bár a többség úgy érkezett, hogy a műfajról szinte alig hallott, mostanra magabiztosan vágnak bele egy-egy ilyen ülésbe. A coach jelenléte betölti a teret, erősen tartja a folyamatot, a témahozó lendületesen lépked előre a kitűzött cél felé. A bent ülő erőforrás-coachok („Kiscoachok”, ahogy ez a csoport hívja őket, egy olyan terminus, amit aligha fog náluk bárki is felülírni, hisz ez az ő közös nyelvük. Akárcsak a fánk a berne-i határok** esetében.) A történet talán megáll ezen a ponton, de a tanulás biztosan nem. A vizsgázó másnap coachee-vá lép elő, és dolgozik mindazon, amit a visszajelzések elindítanak/felerősítenek benne.

Változásmenedzsment blokk következik. Apró, már-már felületesnek tűnő játékkal indul, és mégis zseniális tanulások kerekednek ki már a bemelegítő feladatból. Jön a Kübler-Ross modell változásokra alkalmazva – egyszerű, mégis sokat ad. (És ahogyan még a vizuális sablon rásegít, ahogyan strukturál és hangulatot teremt! Lenyűgöző…)  Már a modell feldolgozása során elindulnak a résztvevőkben (sőt a vizsgáztatókban is) a saját filmek: akkor én most épp hogy is vagyok a bennem zajló változásokkal? A blokk végén tréningből szinte észrevétlenül evezünk át egy csendes coachingba. Dolgozunk tovább azzal a változással, ami épp a leginkább érint minket. Meghittség, mélység, katartikus pillanatok.

Közeleg az ebéd, úgyhogy nekiállunk „Betyárrántottát”* csinálni. Jóféle tréningfeladat, akár még team coachingnak is elmegy. (És persze hogy főzés. Ebben a csoportban ez különösen megmozgatja a résztvevőket, már az első nap, amikor ez szóba került, csillogni kezdtek a szemek, csendben, kíváncsian hallgatták a történeteket a főzésről, és hogy például hogyan tudja a főzés egy projektmenedzsment-tréning alapját biztosítani). A vizsgázó elképesztő stabilitással viszi végig a blokkot, konfrontálva a csapatot, kihozva a helyzetből a lehető legtöbb tanulást. Az energiaszint a tetőfokára hág; koncentrációval, fókusszal, és lendülettel vannak jelen a feladatban a többiek.

Majd egy facilitált gondolkodási folyamat következik. És ha már szépen felöltöztünk a vizsga tiszteletére, kalapot is teszünk a fejünkre: De Bono hat gondolkodó kalapja segítségével nézünk rá egy társadalmi kérdésre. Megtanuljuk, megtapasztaljuk, mennyire kulcsfontosságú a téma relevanciája, hogy legyen egy erős kapcsolódás, megérintettség a téma kapcsán. És mi adja az eszköz kipróbálásának apropóját? A csoportban ketten is vannak, akik nem TTF-es szerepben mozognak, nem is tervezik. Vezetők. Lenyűgözi a csoportot az a vezetői, szakmai igényesség, ami idehozta őket. Ők pedig szívják magukba a tudást, kísérleteznek, nézik, mi az, ami jól illeszkedik az ő szervezeti működésükhöz.

A nap utolsó vizsgablokkja következik. Megépül a Zin obeliszk*, ehhez azonban együttműködésre van szükség, a csapaton belüli flott kommunikációra. És hiba nélkül hozza is a csapat. Még arra is figyelnek, hogy mindenki számára érthető legyen a megoldás. (Itt mindenki a metaforikus buszon kell legyen, kérem! Ha valaki épp leszállna, a többiek visszahúzzák!) A blokk rendhagyó eleme, hogy mindezt hozzákapcsoljuk Covey hét szokásához. Snitt, mindenki elfárad, az egész napos jelenlét, a vizsgafeladatokban levés sokat kivesz mindenkiből. Irány haza pihenni!

Másnap reggel csoportos coachinggal indítunk. Lendületes kezdés, mesteri feladatkiosztás. Percek kérdése, hogy a terem átrendeződik, a megfigyelők hátrább csúsznak székükkel, mindenki tudja, mi a dolga. A terem közepén meg már javában coaching szerződés köttetik. Alapos, szép szerződés. Annak ellenére, hogy a vizsgázó még csak coach tanulmányai elején jár, nagyon szép, mély ívet járunk be. S tesszük mindezt kreatív, módszertanilag nagyon változatos és színes módon. A coach és a coachee végig azonos ritmusban lépked, mintha egy gyönyörű táncot lejtenének.

A szünetben elkészül a szomszéd teremben a „láp”, hisz az elkövetkezendő egy órában a csapat feladata átkelni egy mocsáron*. El is kereszteli magát a csapat „Mocsármenőknek” és walkie-talkie-n keresztül kapva az instrukciókat nekivág a lápnak. A walkie-talkie-ba egy környéken zajló építkezés üzenetei is beszűrődnek, de hát ki ne lenne hozzászokva, hogy a vezetőjével való kommunikációját némi zaj is megzavarja. Nem egyszerű az átkelés, valaki bele is csúszik, de a csapat megmenti, és a végére összeáll a biztonságos útvonal, amelyen keresztül a Mocsármenők csapata átkel a túlpartra. A tréner legalább annyira játékos, könnyed, amikor a csoporthangulat azt kívánja, mint amennyire szigorú, ha épp a keretek, és játékszabályok betartásáról van szó. És hogy ne csak egy „átlagos” tréningfeladat és az abból nyerhető konklúziók levonása legyen, még hozzáköti ahhoz a bizonyos tízezer órához, ami szükséges ahhoz, hogy mesteri szinten műveljünk valamit. Egy biztos: neki már sok megvan ebből a tízezerből, mert, ahogy mozgatja a csapatot, ahogy reflektáltatja, az mind elismerésre ad okot.

Egy újabb csoportos coaching következik. Jó látni, hogy mennyire bele meri engedni szinte mindenki a személyiségét a TTF-szerepbe. Minden csoportos coaching nagyon más, ahogyan indul, ahogyan zajlik, attól függően, épp ki viszi. A coach olyan megtartó erővel bír, amihez nem elég coachnak lenni. Komoly megdolgozottság kell, rendben kell lenni azzal, hogy ott vagyunk a mélyben, és ott bármi megtörténhet. Gyönyörűen fűződik rá bármilyen érzésre, ami létre jön, felszínre kerül a coachingban.

Egy újabb facilitált beszélgetés, arról az értékről, amit ez a képzés képviselt a csoport számára, és azokról a módszerekről, eszközökről, amik ez idő alatt bekerültek a szerszámosládájukba, és szívesen veszik elő. A blokk végére mindenki szabad gyerekben**. Ők maguk is így aposztrofálják ezt, nem hiába, a szakmai önismeret és a szerveztfejlesztés modul során betekintést nyertek a Tranzakció Analízis világába.

Ismét csoportos coaching. Egy tegnapról továbbgyűrűző történet, szakmai elakadás, mögötte mély emberi elakadással. A témahozó számára tisztul a kép, a probléma átalakult, felszabadítólag hat rá. Ismét megtapasztaljuk a csoportos coaching erejét, a bevont szereplők változásgeneráló hatását. A folyamat kapcsán hasznos beszélgetés kerekedik a tudatosságról, vagyis arról, hogy coachként mekkora a jelentősége annak, hogy az intervenciónk kapcsán tudatosak legyünk.

Az utolsó előtti blokk is csoportos coaching. Nagyon szép, ahogyan a coach mozgatja a csoportot, ahogyan dolgozik a folyamattal. Ugyanazzal a természetességgel van jelen ebben a szerepében is, mint bármelyik másikban az életében, és ebben a természetes könnyed spontaneitásban elképesztő erő rejlik. Szépen hat a csoportra, jól működnek együtt, jó az összhang, a dinamika. A coaching kapcsán tanulunk még polaritásokról, sorskönyvről és ellensorskönyvről** (bővítjük a tranzakció analízisből vett eszközeink tárházát), van, aki számára ez az egyik legnagyobb tanulás eddig a két nap alatt.

Érkezik az utolsó vizsgázó. Busszal jön, és mindenkinek hoz jegyet egy utazásra, az Óperencián túlra. Olyan kedvesen invitál, hogy nem kérdés, felszállunk-e, hogy elutazunk-e vele. Majd egy piacon találjuk magunkat, ahol csereberélünk, persze van, aki csencsel, és van, aki a pult alóli árura hajt. Zsibongás, kacagás, jókedv, mindannyiunkat beszippant a vásári forgatag. El sem hisszük, hogy ennek az utazásnak lassan vége, a buszra vissza kell szállni és az hazavisz majd minket, azután lassan szétszéledünk. Ez a vizsgablokk méltó befejezése a két napnak. Minden szempontból kifogástalan, katartikus, és az elválás szomorkássága helyett inkább az abbéli öröm lengi be a termet, hogy de szép is volt ez a közös út, de jó is volt ennek így együtt részese lenni. Így együtt TTF-essé válni.

Mit ad ez a TTF képzés? Milyenek ők, a TTF-esek, akik kikerülnek innen? Bátrak. Erős a szakmai identitásuk. Komfortosak többféle módszertannal. Tudják, melyik mire való. Tudják, milyen igényre hogyan tudnak választ adni. Melyik célhoz, igényhez melyik módszertan mit tud hozzáadni. Jól mozgatják a csoportokat, van figyelmük a pszichológiai biztonságra, a csoportdinamikákra, dolgoznak az ellenállással. Szabadon mozognak a módszertanok között, biztos határozottsággal használják mindig azt az eszközt, amivel a legjobb eredményt érhetik el. Szívesen elmennek a komfortzónájuk határáig is, és akár még azon is túlra. Ilyenek ezek a TTF-esek …

* Betyárrántotta, Zin obeliszk, mocsárátkelés: strukturált tréningfeladatok, amelyek segítségével jól rá lehet mutatni bizonyos jelenségekre, csapat és egyén szintjén egyaránt.

** A kifejezések Eric Berne, a Tranzakció Analízis (TA) elméletéből származnak, a képzés során több ponton is TA-s modellek segítségével nézünk rá jelenségekre – egyéni, csapat és szervezeti szinten.

Szóljon hozzá!

(A mezők kitöltése kötelező. Az e-mail cím nem fog látszódni a hozzászólás elküldése után.)



Hírlevél

Lájkoljon minket!

LinkedIN

Legacy Kft., Cégjegyzékszám: 01-09-995261, Adószám: 24199867-2-43, Felnőttképzési nyilvántartási szám: E-001088/2015