A másik nyertesünk tollából is egy írás. Solt Ágnes, köszönöm – és nem csak, hogy írtál….
Mintha évek óta lett volna egy sarokban porosodó csodás görkorcsolyám, amivel egyszercsak végre megtanítanak száguldani. Kábé ilyen érzés volt, amikor megtudtam, hogy nyertem, és mehetek a képzésre. Mint aki előtt kinyílik egy másik világ kapuja. Tele új izgalmakkal.
Azzal, hogy részt vehetek a tanfolyamon, kaptam egy lehetőséget, hogy egy szélesebb optikán keresztül láthassak rá a világra. Nem pusztán eszközként tekintek a coachingra, ami még egy módon segít eljutni a célomhoz, hanem olyasvalamiként, amitől a hozzáállásom, a dolgok állása is változni fog, – ezt remélem én ettől a képzéstől. Egyrészt.
Másrészt érzem a felelősség súlyát, érzem, hogy bármit kapok, sokszorosan kell átadnom valakinek, valakiknek.
Én olyan területen dolgozom, ahol sokszor lassan mennek a dolgok, és sokszor értelmetlen köröket futunk. Nem is lenne ez olyan nagy baj, ha mondjuk a munkánk az elgurult és megtalált gombok színek szerinti csoportosítása lenne. De nem az.
Nagy lendülettel, olthatatlan kíváncsiság által hajtva végeztem terepkutatásokat leginkább az élet árnyas oldalán élők körében. Börtönben, gyermekotthonban, javítóintézetben, cigánytelepen, védett házakban. Küldetésemnek tekintettem olyan embereket megszólaltatni, akiket senki nem hall, senki nem lát, akik helyett mindig valaki más beszél. Sok kutatási jelentést írtam. Tudományosat, ahova mégis, a sok szakirodalmi hivatkozás, pontos fogalom, statisztikai adatés kötelező szakzsargon mellett becsempésztem a számomra igazán fontos idézeteket, helyzetleírásokat, emberi sorsokat, a hús-vér valóság fájdalmát, a kérlelhetetlen mögött megbújó gyámoltalanságot, a gyűlölet mögött felsejlő szeretetéhséget, a könyörtelenben elrejtett sebezhetőséget.
A terepkutatások során nem lehetett nem észrevenni, hogy a legleszakadtabb, legrosszabb érdekérvényesítő képességgel bíró embercsoportokkal foglalkozó segítők (családgondozók, gyermekvédelemben dolgozók, elmaradt településeken tanító pedagógusok, védőnők, orvosok, stb.) helyzete, lehetőségei és kilátásai majdnem annyira szívszorítóak, mit azoké, akiken feladatuk lenne segíteni. Nincs támogatás, nincs megbecsülés. Nyomorognak ők is.
A coaching akkor keltette fel az érdeklődésemet és azóta izgatja a fantáziámat, mióta tanultam arról, mi is ez pontosan és hogyan működik. Rácsodálkoztam, hogy ezzel a módszerrel milyen hatékonyan lehetne javítani a rosszul működő állami intézmények (konkrétan büntetés-végrehajtási intézetek, gyermekjóléti és családsegítő intézetek) gyakorlatát a helyi vezetők és döntéshozók segítése révén, miközben érzékenyítő és egyéb szociális készségeket központba állító tréningekkel lehetne segíteni a szakmai team-ek munkáját és növelni elköteleződésüket a munkájuk/hivatásuk iránt. Mint kutató, „pilot”-ként tekinthetek ezekre a kísérletekre, amelyeket vizsgálnék hatékonyság és a fenntarthatóság szempontjából. Ha sikerül kimutatni az eredményességet, esély van arra, hogy jó gyakorlatként terjeszthető, népszerűsíthető lesz, ezáltal pedig végső célként a legelesettebbeket támogatók segítsége erőteljesebbé és hatékonyabbá válik majd.
…Nem. Nem vagyok hajlandó leszállni a földre.