Ismét egy bejegyzés Anikótól, aki a Legacy Coachképzésről ír, alkalomról, alkalomra.
Ne szépítsük, tartottam némiképp az önismerettől. Ahogyan talán többen közülünk. Aki részt vett már hasonló kurzuson azért, aki pedig hallott róla, azért. Bennem leginkább az a kép élt, hogy mélyen magamba tekintek, aztán majd legyen elég egy élet feldolgozni…
De nem így történt. A feladatok felépítése vagy a csoport fogékonysága volt-e a kulcs – nem tudom. Mindenesetre két nap önismereti képzés után szárnyaltam hazafelé. Úgy láttam, mindenkit mélyen megérintettek Andi nagyon komoly „játékai”, néhányunkban pedig gyökeres pozitív változást és elhivatottságot eredményezett.
Nem csak azt éreztük, hogy boldog-boldogtalan coacholni szeretnénk, ha akarja, ha nem, de én személy szerint a családom és a barátaim irányában is sokat változtam. Többet vagyok csöndben, és jobban tudok figyelni másokra. És őszintén érdekelnek, nem csak az én történetemet szeretném a többieké közé beszorítani…
Nagyon jó látni, hogy a foglalkozásokon soha semmi nem kényszer, de valahogy mindig olyan választja ki az egyes feladatokat, akinek az abban való fejlődésre igazán nagy szüksége van.
Legyen ez pszichodráma vagy akvárium coaching, a bátor jelentkezők mindig őszintén megnyíltak, és sokat tanultak a feladatból.
Az önismeret talán egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor hosszasan kellett egymás szemébe nézni, majd elköszönni egymástól. Nem volt, aki meg ne ölelte volna a másikat.
Őszinte megnyilvánulások, megható pillanatok, egymás szeretete és hatalmas lelkesedés a coaching iránt – ez jellemzi kis csoportunkat így röviddel azután, hogy elhatároztuk: elindulunk a coach-csá válás rögös útjain
R.Füzesséry Anikó