Nem lennék hiteles coach, ha a nehéz helyzetben elutasítanám egy coach segítő felajánlását.
Pár hónappal ezelőtt nagy döntés előtt álltam: menjek vagy maradjak? Maradjak azon a helyen, ahol már ismernek, mindenkit ismerek, ad egyféle biztonságot, ahová az elmúlt évek szakmai sikerei kötnek, vagy menjek arra, amerre a szívem másik, kockázatvállalóbb fele húz?
Hiszek az öncoachingban, mindent végig csináltam, amit ügyfeleimnek ajánlanék ilyenkor, de pro és kontra ugyanannyi volt a listámon.
Vonzó volt az önmegvalósítás lehetősége, a nyomhagyás vágya, az alkotás adta izgalom, és természetesen az sem elhanyagolható, hogy most vagyok olyan élethelyzetben, amikor ezt megtehetem. Felnőtt a lányom, rendelkezem szakmai tapasztalattal, ugyanakkor rengeteg ambícióval. Mikor, ha nem most – kérdeztem magamtól, de valahogy nem tudtam megtenni a kezdő lépést, túl erős volt a kötelék.
Aztán egy képzésen, Sari ( Sari van Poelje) a nem is tudom hanyadik érzékével rákérdezett, hogy mi foglalkoztat. Bagatelizálni próbáltam először a választ, hogy döntés előtt állok, de megoldom, semmi extra stb.
Nem hagyta annyiban.
– Hajlandó vagy behozni a témát?
– Hááát… igen-válaszoltam, nem nagy meggyőződéssel.
– Mivel lennél elégedett a fél óra végén?
– hát…talán, ha rájönnék, miért döntök nehezen?
– Tételezzük fel, hogy rájössz a miértre, mi van akkor? Mit szólnál ahhoz, ha dönteni tudnál?
– …az nagyon félelmetesnek tűnik, már egészen megszoktam hogy tépelődöm, de vágjunk bele
És akkor elkezdődött a beszélgetés. Életem egyik legnagyszerűbb élménye volt. Megszabadulhattam a kétségeimtől, engedélyt kaptam arra, hogy magamat tartsam elsősorban szem előtt, és ettől még jó ember maradok, és nem veszítem el a számomra fontos embereket, és megtapasztalhattam az erőmet.
Érzelmileg nagy mélységeket és magasságokat éltem meg a beszélgetés alatt – hiszen a döntésképtelenség mélyén sorskönyvi döntés húzódott meg – de mindezt olyan biztonságban, aminek megteremtésére csak nagyon kevesen képesek.